Csörren a telefon, géphang beszél.
“Nem ígértünk semmit!”
Dölyfös titkárnő ki zsebkendőnyi hatalma mámorában arctalan beszél. Hazug dörgölőző árny csupán. Fajtája a “vezér” árnyékából bújt elő, hogy a sötétség ostoba seregében tűnjön el… Vicsorgó arcáról csöpög a gyűlölet. Sokan vagytok, de még sem elegen ahhoz, hogy átírjátok teljesen a valóságot.
Ha túl nehéz vagy, növessz szárnyakat!
Valaha pusztai farkas voltam. Szabad és sérthetetlen… Most súlyos gondolatok és terhelt lélek kísért. Valaha Jézus Krisztus voltam. Istenfélő és áhítatos… Most vízen járok és álmokba révedk. Valaha igazságos voltam. Hazug és öntelt… Most már egyedül vagyok és mindenki ellen.
Ma láttam önnönmagam kifordított valóját. A húst, a vért, a vöröslő bélbolyhokat… Félig élve félig alva láttam az egzotikus vad keleti tájamat, saját prérimet, kanyargó alagutakat, melyen az anyag önmagába visszatérve aláhull a feledésbe. Kint a szeszélyes tavaszelő és a jogászfasizmus megszégyenítő hétköznapjai fogadtak…
Hamarosan kilőjük az újabb pszichonautánkat az érzékeléshorizont irányába…